3.

Kedves Olvasóim!

Tudom, hogy sokáig kellett várni erre a fejezetre de csak sikerült megírni. 

Remélem tetszeni fog.

Pippa

Kinyílt az ajtó. Unottan néztem az inasra, aki kisegített a kocsiból. Valahogy nem voltam ma formában. A vásárlást se élveztem annyira, pedig az máskor mindig feldobott. Fáradtan néztem körbe a hotel halljában, csak a szokásos emberek a szokásos dolgaikat végezték. Valami tényleg nem volt rendben velem. Máskor kicsattanok az energiától, s a boldogságtól most még se tudott semmi feldobni. A lift felé sétáltam miközben alaposabban körbe néztem. A hall egy hatalmas kör alakú kupolás épület, ahol a középső teret egy kerek oszlopsor választja el, - az oldalfolyosótól. Szerettem ezt a termet, hatalmas volt, tágas és világos. Ráadásul itt mindig olyan érdekes emberekkel lehetett összetalálkozni. Az egész világról jöttek szállodavendégek, így elég sokszínű volt. Ha csak pár percre ültem le egy fotelbe, vigyorogva álltam fel. Olyan szituációk alakultak ki néha, hogy alig bírtam ki nevetés nélkül. Most mégse volt semmi kedvem leheveredni. A lift felé menet tettem még egy kört az oldalfolyosón. A recepciós nagy bánatára. Az a nő rühellt engem. Nem mintha rászolgáltam volna. Csak megmondtam neki , amit gondoltam arról, ahogy a munkáját végzi. Az egyik márványoszlop mellett álltam meg végül, s neki dőltem. Figyeltem a be- és kihaladó embereket. Csupa átlagos arc. Semmi különleges. Már épp vissza akartam fordulni volna a kocsihoz, amikor, csilingelt a lift. Egy vörös hajú srác szállt ki belőle. Egy pillanatra megtorpantam. ’Lehet, hogy ő az? De az nem lehet. Hisz még 3 nap van addig. De ez ő. Semmi kétség.’ S ekkor minden rossz kedvem elszállt. A szokásos vigyorral a számon indultam meg felé.

…

Csendben sétált mellettem. Én is csendben voltam. Mit is mondhattam volna. Veszekedni nem akartam. Azt megtette helyettem az igazgató is. Egyébként se értem volna vele célt.  Meg szerettem volna szólalni, nyomasztott a csend. Vagy talán a helyzet. Olyan volt mintha egy hatalmas, nagy súlyt dobtak volna hirtelen a vállamra. Váratlanul ért, fájt, s nem tudtam mit kezdeni vele. Miután az igazgató telefonált, lélekszakadva rohantam az iskolába. Ahol aztán szembesítettek a ténnyel, hogy az én egyetlen kisöcsém bántalmazott egy alsóbb éves diákot. Sose hittem volna, hogy egyszer ilyet fog tenni. Egyszer engem is bántottak a középiskolában. Évet kellett halasztanom emiatt. Gyűlöltem a bántalmazásnak még csak a gondolatát is. Zsebre dugott kézzel sétált mellettem. Csendben. Ez nagyon idegesített. Nem a csend. Hanem a zsebre dugott keze. Annyira flegmának tűnt. Mintha meg se bánta volna.

 - Mi történt? Miért csináltad?

Nem bírtam végül a csendet s megkérdeztem tőle.

 - Az igazgató már elmondta egyszer - válaszolt a földet pásztázva.

 - De én az igazat szeretném tudni, nem azt, amit az igazgató igaznak gondol - türelmetlenül mondtam, hittem benne, hogy van valami racionális magyarázat erre.

 - Az igazat?

Elmélázva nézett fel az égre.

 - Az igazság az, hogy rettentően gyökérül viselkedett az a gyerek, s egyszerűen nem akart leszállni rólunk. Mondtuk neki, hogy hagyjon minket békén, nem hagyott. Ezért Takashi félre lökte. Erre gyerek neki ugrott Takashinak, ezek után próbáltuk leszedni Takashiról nem sok sikerrel. Ekkor jött az a nyomorult tanár.

 Megálltam, ő tovább sétált egyenesen. Az iskolai egyenruhája volt rajta. Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis, sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, ahogy ment kihúzott háttal előre, tovább. S ekkor jöttem rá. Nem bánta meg azt, amit tett. Sőt újra megtette volna.

 - Joo Mi! Állj meg!  

Kiáltottam hirtelen utána. Megállt, s hitetlenkedve fordult felém.

 - Miért? Mit szeretnél? Fáradt vagyok, menjünk haza.   

 - Nekem még négykor van, egy találkozom, velem szeretnél jönni, vagy haza mennél?

 Végül nem azt mondtam, amit szerettem volna.

 - Haza megyek.

 S azzal el is indult. 11 éves volt, de mintha egy 16 éves ember állt volna előttem. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy a szüleink halála nem hagyott benne mély sebeket. Még egy darabog álltam, s elgondolkodva bámultam a tovatűnő alakját. Aztán hátat fordítottam, s mentem a magam dolgára.

…

 - Csak nem a híres Ed Sheeran-hez van szerencsém?

Megállt bennem az ütő. Csak egy pillanatra szerettem volna kiszabadulni, abból a fullasztó szobából. S máris felismernek. Pedig nem is vagyok annyira híres. Nem néztem a hang irányába, próbáltam elkerülni a nagyobb feltűnést.

 - Már megint! Nem tudom ki az az ember, de kérem, ne keverjen vele össze.

Nem válaszolt azonnal. Tudtam, hogy ezzel össze tudom zavarni. Már pár embert sikerült ezzel a szöveggel leráznom, igaz a többségnél nem jött be.

 - Oh, akkor elnézést a zavará….

Nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor hirtelen az aula bejáratánál egy japán férfi kezdett el üvölteni japánul. S bár nem értettem, elég furcsa volt a jelenet, mivel térden állva kapaszkodott az én idegenvezetőmbe. Aki elég hevesen próbálta a kezét kiszabadítani a srácéból, miközben hevesen hajlongott a kifelé haladó vendégek előtt. Valamit válaszolt neki, mire a srác még hangosabban kezdett el üvölteni. Ekkor már szánalmasnak tűnt leginkább a jelenet. Valószínűleg, most szakított a sráccal. Azt hiszem nincs mit tenni, segítenem kell neki.

…

- Li Sa! Szeretlek! Gyere hozzám!

Annyira kínos volt az egész. Miért nem értette meg soha? Már olyan sokszor elmondtam neki, szépen is és csúnyán is. Nem szeretnék tőle semmit se, még akkor is, ha nagyon hízelgő, hogy bár ismeri a családi helyzetemet, mégis el akar venni. De én nem érzek iránta semmit se. S tudom, hogy itt ez nem szokott gondot jelenteni. De nekem az. Annyira kínos volt. Próbáltam valahogy lerázni a kezét, de nem sikerült, közben meg egyre inkább rosszalló pillantásokat küldtek felénk.

 - Elnézést - mondtam a mellettünk elhaladó embereknek.

  - Kérlek, fejezd ezt be. Már annyiszor megbeszéltük…. Ekkor hirtelen egy kar ölelte át a derekamat.

 - Mit szeretnél a barátnőmtől? - ezt a hangot ismertem. S nem ígért semmi jót se. Hitetlenül néztem az engem átkaroló Ed-re.

 - Barátnőre? - ekkor odahajolt a fülemhez.

 - Nem tudom, miért nyilvánosan kell szakítani, de bízz bennem, így lehet a leggyorsabban lerázni egy kellemetlen alakot.

S azzal oda fordult feltápászkodó Sano-hoz.

 - Én… barátja… neki - tagolta a szavakat.

 - Barát - ismételte még egyszer, majd hozzám fordult.

 - Hogy van a barát japánul?

Én még mindig hitetlenül néztem rá, mikor Sano is ránézett.

 - Barát?

Ekkor kaptam csak észhez, s leráztam Ed kezét a derekamról.

 - Ez egy tévedés, ő csak egy ismerősöm. Viszont ez nem változtat azon a tényen, amit már isten tudja, mióta ismételgetek neked. Nem megyek hozzád, s bár hízelgő a felajánlás, nem szeretlek, sose szeretettelek. Kérlek, fogadd ezt el, s ne gyere ide többet.

Próbáltam minél határozottabb lenni.

 - Akkor ő nem a barátod?

Hitetlenkedve néztem rá.

 - Most komolyan abból, amit az előbb mondtam, csak ennyit fogtál fel?

 - Mivel ez volt a lényeg, ezért csak ennyit, a többi nem fontos. Most viszont jobb lesz ha megyek, holnap találkozunk.

S azzal ott is hagyott minket. Hitetlenkedve fogtam a fejemet.

 - Na, ez könnyen ment.

Ed csak ennyit mondott. Hirtelen elfogott a düh. ’

 - Ezt mégis, hogy képzelted? Ha felismert volna, tudod milyen pletykák keletkezhettek volna? Miért jöttél ki a szo…

Ekkor elakadt a szavam. Mivel alig két méterre ott állt ő. S a jelek szerint az egész jelenetet végig nézte.

…

Nem bírtam ki nevetés nélkül. Pedig dühösnek kellett volna lennem. De egyszerűen nem tudtam az lenni, vicces egy helyzet volt. Még nem adtam ki magam senki barátjának, de amint látszik, bevált. Ez még használható módszer lehet. Nem igazán figyeltem oda, hogy miért mérgelődik Lisa, csak nevettem. Míg el nem hallgatott, és falfehér nem lett. Mögöttem bámult valamit. Mikor megfordultam egy nő állt ott.

 - Tudtam, hogy te vagy az Ed - ezek szerint a nő az előbbi incidensben szereplő hang tulajdonosa volt - De mit keresel itt Japánban? Nem csak szerdán kéne érkezned? Minden esetre örülök, hogy sikerült összefutnunk. Nagy rajongód vagyok. Szólj, s bármikor körbevezetlek itt Tokióban - iszonyat gyorsan beszélt, alig értettem, amit elhadart.

Kicsit megijedtem tőle, a fanatikus rajongóimra emlékeztetett. Bár nem külsőleg. Nagyon elegáns volt. S szép, hosszú barna haja össze volt fogva.

 - Sajnálom, de nekem már van egy idegen vezetőm - azzal karon ragadtam Li Sat, és kicsit előrébb toltam.

 - Szia Hollie.

Meglepődtem néztem a falfehér arcú lányra mellettem.

 - Ti ismeritek egymást?

 - Oh, az most nem fontos!

Olyan lazán mondta ezt a Hollie-nak nevezett lány, mégis mintha lett volna egy kis él a hangjában, bár lehet, hogy csak beleképzeltem.

 - A fontos az az, hogy senki se mondta el nekem, hogy ma érkezel, erről még beszélni fogok papával.

Ekkor Lisa egy kicsit kihúzta magát.

 - Hollie, kérlek, ezt tartsd titokban. Ed most még inkognitóba van itt. A hivatalos információk szerint csak szerdán érkezik, addig ezt szeretnénk titokban tartani.

S amint befejezte meg ragadott és a karomnál fogva elkezdett a lift felé ráncigálni.

 - Ha megbocsátasz, most felviszem a szobájába, ha meg szeretnéd látogatni, csak nyugodtan.

Azzal be is záródott a lift ajtó. Lisa meg hirtelen leült a földre.

 - Hé, minden rendben?

A fejét a lába közé tette.

 - Persze, csak adj egy percet.

Én kényelmetlenül álltam mellette

 - Adnék én, csak tudod, a mellettünk állók elég fura szemekkel méregetnek…

Erre hihetetlen gyorsasággal pattant fel.

 - Elnézést.

Nem értettem mit mond, de azt hiszem, valami bocsánatféleség lehet.

 - Ki volt ez a lány? Kicsit ijesztő volt.

Mikor végre visszatért a szín az arcába megkérdeztem tőle.

 - Senki, csak egy ismerős.

Ahogy ezeket a szavakat mondta, mintha újra lesápadt volna. 

2.

Kedves Olvasóim!

Iszonyatosan szégyellem magam. Azt ígértem hetente fogok hozni egy fejezetet erre két és fél hetet kell várnotok a 2.-ra. Egyedül csak az nyugtat meg, hogy még úgy se olvassa senki olyan akit ne ismernék személyesen. Szóval elnézést a késés miatt. Nem ígérem, hogy máskor nem lesz, elég valószínűleg lesz, mert én csak akkor írok s foglalkozok ezzel az egésszel ha kedvem van hozzá, s ha nincs akkor az senki se tud rá venni, hogy csináljam. 

Remélem tetszeni fog ez a rész:))
(Technikai problémák miatt most nem kaptok képet)

A helyiség a többi szobánknak a pontos másolata volt. Mikor belépett az ember egyfajta nappaliban találta magát ahol egy gyönyörű garnitúra állt, előtte egy kis asztallal, a kanapé mögött pedig egy csodálatosan nagy ablakfülkével.

Mikor beléptem, egyből megláttam az ablakfülkében ülő férfit. Vörös haja, s az arca egy kicsit borostás volt. Nagyon rég láttam már igazi vörös hajú embert. Festettet szinte nap, mint nap. De igazi vöröset? Mióta visszajöttem Japánba, azóta egyet se. Ezért is lepődtem meg egy kicsit. A másik meglepő dolog az volt, hogy alig lehetett idősebb nálam egy két évvel. Talán nem is idősebb. Velem egykorúnak tűnt. Épp egy gitárt pengetett és énekelt is hozzá valami dalféleséget. (http://www.youtube.com/watch?v=jhHyZFiE5fQ) Lehajtott fejjel halkan dúdolgatta a szöveget, nem hallott meg minket.

Mizuki megállt előttem. Ahogy mellé léptem s ránéztem egyfajta csodálatot láttam a szemében, ahogy figyelte 

a srácot. Ekkor esett le, hogy ő biztos valami híres külföldi énekes, akiről én még nem hallottam. Ebben a pillanatban rontott be a hálóból a nappalira nyíló ajtón egy másik férfi, aki ahogy elnéztem a 30-as évei közepén járhatott.

- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Angolul beszélt. Nem az amerikai angolul, hanem brit angolul. Felüdülés volt a fülemnek újrahallani ezt az imádott nyelvet. Nagyon szép kiejtése volt.

Nem fejezte be a mondatot, mert meglátott minket. Az Ednek nevezett srác is felnézett és ő is meglepődve konstatálta a jelenlétünket. Lerakta maga mellé a gitárt, és lazán felállt. – És már itt is vannak – Nézett rá szemrehányóan a férfi.  Ed nem szólalt meg, csak végig nézett, előbb Mizuki-n utána pedig rajtam.

- Elnézést, hogy csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni. – Szabadkozott Mizuki. Bezzeg az ő angolja, már kicsit se volt kellemes hallgatni. Borzasztó volt a kiejtése, nem hiába vérbeli japán. Ebben az országban nagyon kevés olyan embert ismertem eddig, akinek szépnek lehetett nevezni az angolját. Egy kezemen meg tudtam számolni hányat. De arra azért nem számítottam, hogy Mizukinak is ennyire rossz a kiejtése. Igaz, eddig még sose hallottam angolul beszélni, de feltételeztem, hogy ő szépen tud beszélni, mivel a főnököm.

Teljesen le voltam döbbenve. Néztem, ahogy Mizuki lehajtott fejjel próbált mentegetőzni, de meg nem tudtam volna szólalni. Ebből a döbbent állapotból, egy hangos kacaj térített magamhoz. Mikor oda fordultam, azt láttam, hogy az előbb még gitározó srác, a hasát fogva görnyedezik úgy nevet. Hiába próbáltam rájönni, a nevetés okára, nem jártam sikerrel. Ahogy körbefordultam s megláttam a többiek arcát tudatosult bennem, hogy ők se értik mi olyan vicces. Mizuki enyhén lesápadt a fiú nevetése hallatán, a közben mellénk sétáló férfi arcára pedig rosszallás ült ki. 

- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rá végül.

- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom… - Csak ennyit tudott kinyögni, ezek után pedig beszaladt a hálóba, hogy ott már zárt ajtó mögött folytathassa a kacarászást, amit sajnos mi még mindig ugyanolyan tisztán hallottunk.

- Ha megbocsátanak… - Azzal ott hagyott minket a másik férfi is.

Ketten maradtunk a szobában. A hálóból némi sutyorgás kihallatszott, de csak annyi, hogy hallani lehessen beszélgetés foszlányokat, viszont azt már ne, hogy miről szól az a bizonyos diskura.

…

A repülőtértől a hotel, ahol a következő egy évemet fogom tölteni alig félórányira volt. Meglepően közel. Alig volt időm kibámulni a taxi ablakán, amivel a hotelhez mentünk, már ott is voltunk. Igen taxival mentünk. Nagyon rég óta most először nem volt szükség semmi féle külön kocsira és testőrökre. Mivel az ide utam időpontját teljes titokban tartottuk. Egyedül én, Stuart és az ő titkár nője tudta, meg persze itt pár fejes. De ennyi. Még a saját anyámnak se mondhattam el, hogy elkerüljük a szokásos rajongós herce-hurcát.  Akkor felettébb idegesítőnek találtam, most már viszont örülök neki. Nagyon kellemes volt úgy leszállni a gépről, mint egy átlagember, s ez a kis kocsikázás még kellemesebbé tette.

Néztem a mellettünk elsuhanó utcákat, s a sétáló embereket. Azt hittem, ez egy teljesen más világ lesz. Pedig nem volt más, így elnézve akár London egyik Kínai negyede is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy itt japánok éltek. Furcsa volt nézni őket. Annyira nyugodt volt az egész mintha semmi se történt volna itt egy évvel ezelőtt. S ahogy így néztem őket, egy fajta tisztelet ébredt bennem irántuk.  Ők tényleg egy túlélő nép. Nem tudom, hogy mit segít majd nekik az én jelenlétem. De remélem, valami hasznát majd csak tudják venni.

A bejelentkezés nagyon gyorsan ment. Látszott, hogy minden előre meg volt már beszélve, feltűnésmentesen akartunk eljutni a hotelig, hogy a szerdai sajtótájékoztatóig ne derüljön ki, hogy megérkeztem már. Ezért a következő 3 napra teljes szobafogságot kaptam. Emiatt már nagyon vártam a szerdát, mivel nem igazán szeretek egyhelyben ülni és semmit se csinálni. Stuart megígérte, hogy lesz elég legóm, ahhoz hogy ellegyek szerdáig, de ami neki elég 3 napra, nálam az általában egy éjszakáig tart ki, maximum.  

A liftig néma csendben sétálunk el. Mind kettőnket lefárasztót a repülő út.

- Még nem szóltam, de igényeltem neked a szálloda SZPTK-s szolgáltatását – szólalt meg végül Stuart, már a liftben.

- SZPTK…. Hm… Ez nem valamilyen politikai párt? – néztem rá viccelődve. De úgy tűnt, hogy tényleg elégé fáradt lehetett, mert nem igazán volt vevő a vicceimre.

- Nem, nem az – mondta a szemét dörzsölve. -  A Személyi Program Tervező és Kísérő rövidítése.

- Szóval kapok egy bébiszittert – néztem rá durcásnak szánt arccal.

- Ed, most nincs kedvem poénkodni. Igen kapsz egy bébiszittert, aki majd akkor is itt lesz veled, amikor én visszarepülök Angliába. Már mindent megbeszéltem az igazgatóval – hirtelen megállt a lift a negyediken. Kiszálltunk és elindultunk a 15-ös szoba felé. Itt fogok lakni, az elkövetkezendő egy évben.

Míg be nem értünk több szó nem esett a dologról, akkor is csak annyi, hogy a kísérőm és a főnöke olyan félórán belül fog minket meglátogatni, addig próbáljam rendbe szedni magam, és ébredjek fel valamennyire. Mintha az olyan könnyű lenne. Megittam egy bögre kávét, s átvettem a pólómat, mást nem nagyon tudtam volna csinálni, ezért elővettem a gitáromat, majd csak úgy elkezdtem játszani.

 A kedvenc dalaimat dudorásztam, s közben pengettem a gitárt. Teljesen elmerültem a zenében. S csak Stuart hangjára tértem magamhoz:

- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Meglepődve néztem fel, hogy mégis mi miatt hagyta félbe a mondatot, s akkor megláttam, hogy már nem csak ketten vagyunk a szobában. Leraktam magam mellé a gitáromat, s megpróbáltam a lehető legóvatosabban felállni, mivel az összes tagom teljesen el volt gémberedve. – És már itt is vannak – Stuart a szokásosnál is szemrehányóbban nézett rám, ezért jobbnak láttam, ha inkább meg se szólalok. Inkább jobban szemügyre vettem az érkezőket.

Két nő volt. A jobb oldalon állónak hosszú fekete haja volt, szürke kosztümöt viselt a mellrészénél egy katicabogár alakú brossal. Az arca szigorúnak tűnt, mégis egyfajta odaadást láttam rajta ahogy engem figyelt. Stuart-nál egy-két évvel lehetett fiatalabb. A mellette álló lány velem lehetett egyidős. Rajta egy fekete nadrág és egy sima fehér blúz volt csak, viszont ez így sokkal elegánsabbnak hatott, mint a mellette álló nőn lévő kosztüm. Egy jó 10 centivel volt alacsonyabb nálam. Vékonyabb volt, mint a mellette álló nő, viszont nem olyan deszka vékony, hanem az a finoman karcsú. Rövid barna festett haja volt. Az arca szívalakú volt, s finom nemes vonásai voltak. Igazán kedvesnek tűnt, így első látásra. Nagyon reméltem, hogy ő lesz az én kísérőm, mert az arcáról egyedül csak zavart tudtam leolvasni, ami máris jó pont volt a számára, mivel úgy tűnt eddig még soha életében nem találkozott a fotómmal, ellentétben a mellette álló nővel.

- Elnézést, hogy csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni – szólalt meg végül az említett nő. Az angolja első hallásra ledöbbentett, de miután újra elkezdett szabadkozni, már elmúlt a döbbenet, s egyfajta érzés akart kitörni belőlem, amit tudtam, hogy jobb ha csírájában fojtom el, vagy különben Stuart leszedi a fejemet. Mégiscsak győzőtt az a bizonyos érzés. S olyan hangosan kezdtem el nevetni, hogy az még engem is meglepett. Bár ez a meglepettség biztos nem látszott rajtam, mert a hasamat fogtam s úgy próbáltam abba hagyni, de egyszerűen nem ment.

- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rám Stuart.

- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom… - Csak ennyit tudtam kinyögni, s mivel tudtam, hogy még egy ideig biztos nem fogom tudni abbahagyni, ezért inkább bemenekültem a hálóba abban a reményben, hogy ott talán egy kicsit le tudok majd nyugodni. Stuart, csak pár pillanat múlva jött utánam. Paradicsom vörös volt a feje.

- Edward Christopher Sheeran. Csak annyit kértem, hogy szedd össze magad. – A düh első rohama után, csak az elkeseredettség hallatszott a hangjából. – Csak annyit. Erre te mit csinálsz, beleröhögsz a kísérőd képébe. Istenem. A te hibád lesz, ha az elkövetkezendő egy évedet pokollá fogja tenni, mert ezek után én biztos azt tenném.

- Sajnálom, tényleg. Próbáltam nem nevetni, komolyan – néztem rá, nagy szemekkel. – De azután a kiejtés után egyszerűen nem tudtam megállni. Istenem nagyon rég nem nevettem ilyen jót. – Sóhajtottam fel végül.

- Remek. Ha kiszórakoztad magad. Esetleg kimehetnénk, és köszönthetnénk a kísérődet, s a főnökét. – Indult el puffogva az ajtó felé.

- Várj. – szóltam utána, mire az ajtó előtt megállt. – Szerinted a szürke kosztümös lesz a kísérőm? – néztem rá aggódva.

- Hát én lemerném fogadni – mondta kis gondolkodás után.

- De hát miből? Beszéltél már vele? Vagy honnan tudod?

- Nem beszéltem még vele, csak sejtem. Több okból kifolyólag mondom azt, hogy ő. Először is ő van jobban kiöltözve, a másik nő is elegáns csak nem annyira, mint ő. S te hogy öltöznél fel, ha tudnád, hogy ma fogsz találkozni az új ügyfeleddel? Én olyankor mindig elégé kicsípem magam. – El kellett ismernem, igaza volt. Amikor legelőször találkoztunk, elégé puccba volt vágva. – Ráadásul ő köszöntött minket. Szerintem ő az.

- Ha tényleg ő akkor elégé vicces egy évem lesz – mondtam lemondóan. Stuart csak rosszallóan megrázta a fejét s intett, hogy menjünk vissza.

…

Mikor kiléptek a szobából, látszott, hogy megvitatták a dolgot. A zenész srác, most már nyugodt rendezett arckifejezéssel, lépett ki az ajtón. Stuartal együtt odasétáltak hozzánk.

- Elnézést a kellemetlenségért. Hadd mutatkozzak be – fordult Mizuki felé – Stuart Camp vagyok. Ő pedig itt Edward Sheeran – mutatott a mellette álló srácra. – Örülök a találkozásnak nyújt kezet Mizukinak.

- Engem Yoko Mizukinak hívnak. Ő pedig itt mellettem Kim Li Sa. Ő lesz Ed kísérője. – Mutatott rám. Mire én az illemnek megfelelően meghajoltam. Ezzel egy kis zavart keltve a társaságban, Ed és Stuart nem tudta mire vélni, így ők is félszegen meghajoltak, Mizuki pedig azért jött zavarba, mert ő meg nem számított az effajta köszönésemre. Miután rendeződtek a sorok, Stuart szólalt meg végül.

- Kérem, üljünk le és beszéljük meg a fontosabb dolgokat – invitált minket a kanapé felé.

Ez a bizonyos beszélgetés másfél órán keresztül tartott, s ez alatt a másfélóra alatt én egyszer se szólaltam meg. Leginkább Stuart és Mizuki beszélték meg a sajtótájékoztatóval kapcsolatos dolgokat. Néhány dologhoz Ed is hozzá szólt. De én végig csendben ültem. A beszélgetésnek egy mobil csengése vetett véget. Mindenki meglepődve fordult körbe. S miután a legtöbb szem az én táskámon állapodott meg, idegesen vettem tudomásul, hogy valóban az én telefonom csörgött. Az, amelyik reggel még le volt merülve.

- Elnézést kérek – szólaltam meg, miközben a telefonomat bányásztam ki a táskámból. – Azt hittem le van merülve – ahogy elővettem s rápillantottam a kijelzőre, már tudtam, hogy baj van. Mert Joo Mi iskolájából kerestek. S ha onnan hívtak, akkor mindig baj volt. – Tényleg nagyon sajnálom, de ezt fel kell vennem. – Fordultam a még mindig engem bámuló személyek felé. Mizuki-n látszott, hogy mindjárt felfog robbani. Stuart-t arcán egyfajta közömbösséget véltem felfedezni, ahogy engem nézett, csak bólintott egyet a fejével, hogy nyugodtan. Ed ajkán meg pedig hamiskás félmosoly csücsült.

Felálltam s próbáltam minél messzebb sétálni, hogy Mizuki a lehető legkevesebbet hallja meg a beszélgetésből.

- Kim Li Sa beszél - szóltam végül a bele telefonomba.

…

A telefoncsörgésre, mint áldásra tekintettem. Már lassan másfél órája ültünk itt, s lényegében a semmiről beszélgettünk. Stuartnak egyértelműen bejött Mizuki, s lemertem fogadni, hogy csak ezért beszéltük ki ennyire lényegesen a sajtótájékoztatót. Már csak azon nem csodálkoztam, hogy az nem jött eddig még szóba, hogy milyen színű alsógatyát fogok viselni, mert ezen kívül már szinte minden meg volt. Egyszer kétszer próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem sok sikerrel. A velem szemben ülő Lisa ezt meg sem próbálta. Csak szórakozottan ült ott. S ahogy elnéztem, teljesen máshol járt. Mióta megjöttek, még egyszer se hallottam megszólalni. Már azon gondolkodtam, hogy biztos ügyefogyott, amikor megszólalt az az áldott telefon.

Megtapogattam a farmeromat, hogy vajon én csörgök-e, de megkellett állapítanom, hogy nem az enyém. S ahogy körbe fordultam, arra is rájöttem, hogy nem is Stuart-é vagy Mizuki-é. Végül Lisa-n állapodott meg a tekintetem, ahogy döbbenten nézett ránk, aztán a táskájára.

- Elnézést kérek – Szólalt meg végül, miközben a táskájában turkált. Meglepő volt, hogy neki nem volt olyan furcsa kiejtése. Sőt, kifejezetten szép volt, ahogy angolul beszélt. - Azt hittem le van merülve. – Mondta még mindig szabadkozóan, de miután rápillant a kijelzőre átsuhan az arcán valami baljóslatú. Mintha valami rossz hírt kapott volna. - Tényleg nagyon sajnálom, de ezt fel kell vennem – mondta komoran és egyben idegesen. Nem tudtam mire vélni, ezt a helyzetet, ezért csak egyfajta ideges mosoly ült ki az arcomra. Stuart bólintott neki, hogy nyugodtan. Mire ő felállt, s arrébb sétált. Miután felvette, egy számomra idegen nyelven kezdett el beszélni valakivel. Mizuki a hangok hallatán megfeszült, s az eddigi egyenes üléséből egy fajta karót nyelt állapotba merevedett. S az arcára fagyott a mosolya. Én csak kényelmesen hátra dőltem, s vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Pár pillanat múlva lerakja a telefont és visszasétált hozzánk.

- Elnézést kérek, de sajnos egy nagyon fontos dolog közbe jött. Most el kell mennem. -  Sütötte le a szemét. A főnökén látszott, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Ezért hát gondoltam, mentsük, ami menthető. Végülis jó viszonyt kellett kialakítanom vele, ha már egy évig engem fog kísérgetni.

- Semmi gond. – Álltam fel végül a kanapéról. – A lényeget már úgyis megbeszéltük, nem igaz Stuart?

- De, de. – Állt fel ő is. Mire aztán Mizuki is felállt a karosszékéből.

- Akkor én délután olyan félnégy felé még egyszer visszanézek. S akkor egyeztethetjük a következő pár nap 

program menetét. – Nézett rám Lisa, mire én csak bólintottam egyet. Bármilyen röhejes is itt ültünk másfélórán keresztül, s a lényegről pont nem beszéltünk, hogy mégis én mit fogok ebben a három napban csinálni, miután este hazarepült Stuart-t.

Végül felkapta a táskáját meghajolt és már rohant is ki a szobából. Mizuki is meghajolt, és ott hagyott minket magunkra.

- Hát ez remekül ment. – Szólalt megvégül Stuart.

- Neked biztosan. –Néztem rá kaján vigyorral.

 to be continued...

pippa

  

1.

Kedves Olvasóim.

Elérkeztünk az első fejezethez, tudom kicsit sokáig tartott, de hát ki kellett tapasztalni, hogy mint s hogy kell ezt az írás dolgot csinálni. Ezentúl megpróbálom hetente hozni a fejezeteket, de nem ígérek biztosat, mert ez nem csak tőlem függ, hanem a bétámtól is, aki javítja őket. 

Remélem tetszeni fog a történetem.

Hirtelen ültem fel. Az álom, aminek még az előbb szerves része voltam, úgy tűnt el, mint valami kis röpke szellő egy forró nyári délután. Nem értettem, mi ébresztett fel, s ahogy körül néztem a kis szobánkban semmi olyan dolgot nem találtam, ami felkelthetett volna. Az ablakon le volt húzva a roló, sose hagytam éjszakára fenn, mert ha így tettem, reggel arra kelhettem, hogy a nap sütött a szemembe, az meg igen kellemetlen volt. Nem szerettem reggel, csak úgy felkelni. Meg van annak a procedúrája, hogy úgy ébredtem fel, hogy szépen fokozatosan kellett ott hagynom az épp aktuális álmomat, de mégse késsek el a munkából. Szóval gondolhatjátok, mennyire kellemetlen volt csak így hirtelen felülni, s azt se tudni mi keltett fel. A szobában tényleg nem volt semmi zavaró, a telefon ott feküdt mellettünk a tatamin, s még csak meg se rezzent, szóval még csak az sem lehetett, hogy valaki telefonon keresett. De akkor mire ébredtem fel? Ahogy újra körbe fordultam a szobában meg akadt a szemem a mellettem fekvő kis takaró kupacon, ami folyamatosan emelkedett fel és le. Esküszöm, mintha egy kis kutya lett volna alatta. Pedig csak a kis öcsém feküdt ott. Bármilyen nyálas is ez a jelenet megmosolyogtatott. Már, mint nem az, hogy ő itt aludt mellettem. Hanem az, hogy míg én itt szenvedtem, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi keltett fel édes álmomból hajnali 6-kor addig ez a drága gyerek itt mellettem szemrebbenés nélkül tudott aludni. Bezzeg, ha ő kelt fel korábban, nem bírta ki, hogy ne keltsen fel valami ürüggyel. Nem is értettem néha, hogy bírtam ki vele. Azt se tudtam, hogy miért nem feküdtem még vissza, hisz még simán aludhattam volna legalább másfél órát. Ennek örömére vissza is feküdtem a tataminkra. Viszont, most már egyszerűen nem jött állom a szememre. Csak feküdtem ott és bámultam a felettem lévő plafont. Amin már mállott le a tapéta. Hihetetlen. Mállott a tapétánk. Pedig alig egy féléve vettük meg ezt a kis lakást. Tényleg nem nagy. Egy szobából és egy fürdőből állt. A szobában volt egy kis tűzhely egy mosogató és egy nagyon régi és szerintem már eléggé életveszélyes mosógép. A fürdőben még ennyi se volt mikor megvettük. Volt egy csap meg egy wc. Azóta már próbálgattam csinosítgatni, de sajnos, a munka meg Joo Mi miatt nem sok időm volt rá. Mondtam már? Így hívják az öcsémet: Joo Mi. Tündéri egy gyerek. Legalábbis amikor alszik. Többnyire egyébként elég élénk, és nyughatatlan. Az tanárnője legalábbis így jellemezte. Szerintem meg csak egy normális kisgyerek, aki a maga 11 évével, igen felnőttesen viselte azt, hogy meghaltak a szülei, és a flúgos nővéréhez került. Szóval, amíg nem csapott hisztirohamot, mert velem kellett élni ebben az enyhén lepukkant lakásban. Addig, minden kis hülyeségét elfogadtam. Ahogy ezen gondolkodtam, újra meghallottam azt a hangot, amely nem is olyan rég felébresztett. Kopogtak. Mikor kinyitottam, az ajtót a házi nénivel találtam szembe magam. Nem igazán kedveltem ezt a nőt. Túlságosan is lelkes volt. Én meg a falra másztam a lelkes emberektől. Nem mintha én nem tudtam volna lelkes lenni. Tudtam én, ha olyan dologról volt szó. De az, hogy éppen lefestették a házat kívülről, s nekünk lakóknak kellett kiválasztani, hogy csontszínűre vagy fehére fessék. Na, ez nem igazán hozott lázba. Főleg úgy, hogy a féléves lakásomban mállott a tapéta.

- Jaj aranyom, döntöttetek már a színről?-  kérdezte, azzal a mézes-mázós hangján, amivel a legelső napon is fogadott minket. Már akkor a falra másztam tőle, pedig akkor láttam életemben először. Nem szeretem a behízelgő embereket. - Mert tudod, ma van a határidő, pontosabban 8-kor kell leadni, a választásunkat, hogy minél hamarabb elkezdhessék a festést.

- Igen, tudom –válaszoltam neki idegesen. – De én már megmondtam a lakógyűlésen, hogy nekem teljesen mindegy.

 Látszott rajta, hogy megdöbbenti a válaszom. Én, a kedves, jól nevelt gyerek, ennyire udvariatlanul válaszoltam neki. Ilyen még sose fordult elő. Nem is kellett volna előfordulnia, de 6 órakor rángattak ki az ágyból. Még ha maga a Király jött volna el, akkor se tudtam volna most kedves és jól nevelt lenni.

- Tudom, aranyom. De mindenkinek állást kell foglalnia. Mert aki egy ilyen egyszerű dologban nem tud választani, az a nagy kérdésekben sem fog tudni dönteni.

Ennél a mondatnál, tűnt ki a valódi személyisége. Mivel imádott konfliktusokat gerjeszteni. Én már kábé a második napon rájöttem, hogy ebben a házban, ő az az ember, akitől jobb, ha távol tartod magad. Sajnos ezt a legtöbb lakó nem tudta. Most is próbálkozott, de megfogadtam, hogy soha nem fogok egyik kétértelmű mondatára sem reagálni. Hisz egy kívülállónak ez csak egy egészen ésszerű meglátás volt. Egy kívülállónak. 

- Legyen a fehér – sóhajtottam fel végül. – Most ha megbocsát, visszafeküdnék aludni.

 S gyorsan becsuktam az ajtót, mielőtt eszébe jutott volna még valami, amivel belém tudott volna kötni. Visszasétáltam a tatamihoz, s úgy feküdtem le, mintha életem utolsó éjszakájára készülnék. Rossz szájízzel.

…

Ahogy kinéztem a repülő ablakán csak a hihetetlenül tiszta eget láttam a felhők fölött. Szóval igaz a mondás, miszerint a felhők fölött mindig kék az ég. Sose akartam ezt elhinni. Régen annyi felhő borította az én tiszta egemet, hogy azt szinte alig láttam. Aztán hirtelen feloszlottak a felhők. S az utóbbi időben szinte már alig szoktam felhőt látni.

Először jó ötletnek tűnt ez az utazás. Stuartnak, a menedzseremnek is tetszett az ötlet, azt mondta, jó kis önreklám lesz. Mintha én magamat akarnám reklámozni. De ezt inkább nem mondtam el neki, csak megsértődött volna rajta. Aztán mikor, megtudtam, hogy Stuart egy évre szervezte le. Már kevésbé tűnt jó ötletnek. Mi lesz velem, ha egy évig eltűnök? Erre a kérdésre csak azt válaszolta:

- Nem tűnsz el, csak nem leszel annyit a nyilvánosság előtt. Ráadásul, lesz időd dalokat írni és pihenni is egy kicsit. Az utóbbi időben teljesen szét vagy esve.

 S ezzel az ő részéről elintézettnek vette a dolgot. Engem viszont nem sikerült megnyugtatnia. Aztán megjöttek a rajongói visszajelzések. Az újságok olyanokat írtak, hogy lecsuktak, és közmunkára fogtak. S azért kell elmennem, mert így akarják leplezni, s egyben letudni a rám szabott büntetést. A rajongóimtól viszont csak kedves szavakat kaptam. S ez megnyugtatott. Hisz ők itt lesznek egy év múlva is. És nem fog megállni az élet, ugyanúgy dolgozok tovább csak nem otthon, hanem attól mintegy 6000 mérföldnyire.

Ahogy az ablakon néztem kifelé, észre se vettem a folyosón álló utaskísérőt, ahogy a zsúrkocsit betolta a mi sorunk mellé. Csak az udvarias kérdésre eszméltem fel:

- Kérnek valamit inni az urak? – Nézett Stuartra és rám. Én intettem egyet a fejemmel jelezve, hogy nem kérek semmit se. Stuart pedig egy szénsavmentes ásványvizet kért. – Kérem, mostantól ha lehet, ne álljanak fel, mert félórán belül megérkezünk.  – Ennek a hírnek igazán megörültem, mivel lassan már 11 órája ültem a repülőn. S én igazán nem szeretek repülni.

…

- Megint elaludtál!

Hirtelen rám ugrott valami. S miután már hang is kapcsolódott ahhoz a valamihez, már tudtam, hogy nincs, mit tenni ki kell nyitni a szememet. Eléggé bosszantó, hogy ma már másodszor ébresztettek fel. Aztán eljutott a tudatomig mit is mondott Joo Mi, és olyan hirtelen ültem fel, hogy még őt is megleptem, s emiatt lebukfencezett a rólam.

- Nem aludhattam el! Este beállítottam a telefont fél nyolcra. – S ezzel fel is kaptam az említett tárgyat és eszeveszetten kezdtem nyomkodni, de az nem reagált rá. – Tönkre ment! – Kiáltok fel, rémülten.

- Nem hiszem. – Mondta Joo Mi, miközben törökülésbe ült föl. – Szerintem, csak megint elfelejtetted feltölteni.

El kellett ismernem, igaza volt. Tegnap este már észrevettem, hogy merülő félben van, de azt hittem kibír még egy éjszakát. Ezek szerint nem bírta ki.

- Mennyire súlyos a helyzet?

- Félkilenc van. – Ahogy ezt meghallottam, meghűlt a vér az ereimben. Te jó ég! Máris elkéstünk. Nekem 9-re kellett beérnem Joo Mi-nak meg fél kilencre. Egyből felpattantam.

- Adok két percet, hogy felöltözz és megmosakodj. Nem kevesebb, nem több, két perc.

Tudta, hogy komolyan gondoltam. Volt már olyan, mikor nem teljesítette. Akkor itthon hagytam, és bámulhatta egész nap a málló tapétánkat, mert mást ebben az ócska házban nem igazán tudott csinálni. Szóval nem teketóriázott, miközben vette a nadrágját, mosta a fogát is. Én is, amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a tegnapi kosztümöm nadrágját. Nem sok választásom volt, mivel csak két olyan ruhám volt, amely megfelelt a munkahelyem etikettjének, s azt, amelyiket ma akartam felvenni, azért reggel akartam elmenni a mosodába, mivel azt inkább nem az itthoni életveszélyessel mosom. Szerencsére, volt tiszta blúzom. Viszont a zakó menthetetlen volt, tegnap az egyik munkatársam nekem jött egy bögre kávéval. Nem vehetem fel, a kávéfoltos zakómat. Az még annál is rosszabb, ha nem veszek fel zakót. Így legalább valamennyire teljesítem az elvárásokat.

Amint kész lettünk, már rohantunk is a buszhoz. Ma reggel, el akartam kísérni Joo Mi-t a suliba, de ez a körülmények miatt füst bement. A buszmegállóban elbúcsúztunk, és én felszálltam a buszomra, míg ő az iskolához tartóra.

Épphogy beértem. A lakásunktól a munkahelyem, a Kim Hotel busszal 20 percre volt, de a buszmegállótól még 10 percet kellett sétálnom. Így alig 5 perces késéssel értem be.

A hotel személyzeti osztályán dolgoztam. Pontosabban Személyi Programtervező és Kísérő voltam. Más szóval az eszeveszett gazdag külföldieknek állítottam össze egy útitervet aszerint, hogy munkaügyében vagy nyaralási célból voltak japánban és elkísértem őket.  Kicsit olyan voltam, mint egy titkárnő. Rajtam kívül még 3-an dolgoztak ezen a részlegen, plusz a főnököm. Nem sok ember tudott megfizetni minket. Nem mintha olyan magas lett volna a fizetésem. Magát a szolgáltatást nem tudták az egyszerű emberek megfizetni. Ha csak annyi lett volna az ára, mint az én bérem, akkor bárki igénybe tudta volna venni. 

Mikor beértem a mi részlegünkre, már folyt a megbeszélés. Hét eleje volt, és nem rég utaztak el az ügyfeleink. Kivételes eset volt, hisz mindhármunknak ugyanarra az időre utaztak Japánba a vendégei. Tegnap délben indult a repülőjük. Ma kaptuk meg az újakat. Nem akartam késni, mert Mizuki, a főnököm, biztos a nehéz esetet adta volna nekem emiatt.

- Végre Li Sa is idetalált, már kezdtem aggódni, hogy eltévesztetted az emeletet. – Nézett rám az említett személy, mikor benyitottam az irodánkba. Hát nem voltunk nagy osztály ezért mindössze egy irodát kaptunk, amelyben négy íróasztal volt szorosan egymás mellé tolva. – S ahogy, látom a zakódat is elhagytad valahol, félúton.

- Elnézést a késésért. – A zakós hozzászólásra úgy láttam jobb, ha nem reagálok. Gyorsan leültem az íróasztalomhoz és megpróbáltam elterelni a témát a zakómról. – Miről maradtam le?

- Kiosztottam a vendégeket, tiéd a Brown család. – Nyújtott felém egy mappát Mizuki.

- Az a Brown család?– kérdeztem rettegve.

- Az a Brown család – válaszolta kárörvendő mosollyal az arcán.

Tudtam, hogy bosszút áll rajtam a folyamatos késésért, de nem hittem volna, hogy ennyire gonosz. A Brown család, pontosabban a két szülő és egy leány csemetéjük minden évben itt nyaraltak. S eddig az összes SZPTK-s emberünket kikészítették. Legalábbis ezt hallottam róluk. Én még nem dolgoztam itt, mikor ezek történtek, viszont olyan rémhírük volt, hogy már a második napon, közölték velem, hogyha itt akarok maradni kerüljem el azt a családot. Eddig az embereink közül ketten kaptak idegösszeroppanást, és ketten mondtak fel miattuk. Ráadásul a lányuk tudtommal most kezdett kamaszodni, ezért most még elviselhetetlenebb, mint eddig. Ebben a pillanatban csak abban tudtam reménykedni, hogy ez mind csak túlzás, s igazából nem is olyan szörnyűek, mert én se azt nem engedhettem meg magamnak, hogy idegösszeroppanást kapjak, se azt, hogy felmondjak, esetleg kirúgjanak.

- Ne menjetek még sehová. – Szólalt meg hirtelen Mizuki a többieknek címezve, mikor épp a reggeli kávéért indultak el. -  Még egy dolgot meg kell beszélnünk. Üljetek csak szépen le. – Intett kedvesnek szánt mosollyal az íróasztalok felé.

- Úgy érzem, elég ideje dolgozunk már együtt, hogy megkérdezhessem, hogy mit terveztek a jövőre nézve. – Nézett ránk, még mindig azzal a fintornak ható mosolyával. Ahogy az munkatársaim arcán végig néztem, mindenhol csak zavart láttam. Ezek szerint ők sem tudták, hogy mi folyik itt. – Kérlek, ne aggódjatok, csak kíváncsiságból kérdem. Tudjátok, én egy éven belül akarok férjhez menni. És ti? Mit terveztek, hol lesztek egy jövő ilyenkor? – Szerintem ő is érezte, hogy ez az egész nagyon erőltetettnek hatott. Miért érdekelte őt ilyen hirtelen, hogy hol leszünk egy év múlva, hisz máskor, arra sem volt kíváncsi, hogy hova mentünk ebédelni. Legalábbis addig nem, amíg visszaértünk a munkába időben.

- Hát én ösztöndíjat kaptam Franciaországba. Szeptemberben fogok utazni. Szóval gondolom, egy év múlva épp külföldön leszek. Legalábbis ha minden jól megy. – Szólalt meg végül Yume. Ő most egyetemista, s neki ez csak egy részmunkaidős állás. A szülei rakták be ide, mondván, hogy itt majd felelősséget tanul. S szerencséjükre tényleg tanult valamit, mivel elégé szorgalmassá vált.

- Értem – csak ennyit mondott Mizuki. – És te Atoru? – fordult a csapatunk egyetlen férfi tagjához. Sose értettem, hogy bírta ezt a sok ösztrogént.

- Remélem, végre előléptetnek, vagy esetleg átkerülök végre egy másik osztályhoz. – Nem sokat szokott beszélni, de akkor mindig megmondta azt, amit gondolt. S legtöbbször nem is kedvesen tette ezt. Mizuki mégis elnézte neki s úgy tett, mintha semmi se történt volna.

- Hina, Eiko? – Fordult feléjük, reményteljes arckifejezéssel.

- Remélem, egy év múlva végre kiutazhatok Kínába – válaszolt szórakozottan Hina, miközben az új műkörmét nézegetette.

- Én egy év múlva szeretnék már újra otthon lakni Okinaván – szólalt meg végül halkan Eiko is. Közülünk ő viselte legrosszabbul a nagyvárosi életet.

- Értem, értem – bólogatott egyre hevesebben Mizuki, és egyre boldogabb kifejezés ült ki az arcára.

– Na és te hova utazol jövőre? – nézett rám egy fajta furcsa kifejezéssel. Mintha az én válaszomon múlt volna valami eszeveszettül fontos dolog a számára.

Ekkor bele gondoltam. Hol leszek egy év múlva? Hova fogok utazni? Sehova. Én ezentúl nem utazhatok sehova. Örökre itt ragadtam, e mögött a nyavalyás íróasztal mögött. Megremegett az ajkam. Ökölbe szorítottam a kezem. S megpróbáltam megakadályozni a kibuggyanó könnyeket.

Nem sírhatok. Itt és most nem. Majd talán este az ágyban, miután Joo Mi elaludt, de addig semmiképpen sem.

Kihúztam magam és őszintén válaszoltam.

- Egy év múlva ezen a napon, ugyanitt fogok ülni. Valószínűleg ugyanúgy el fogok késni, és ha addig te nem esel teherbe az addig már meglévő férjedtől, vagy nem fognak előléptetni, vagy esetleg leépíteni. Ugyan így fogsz velem beszélni, mert késtem – Addig nem néztem rá, amíg el nem mondtam. Fájdalmas volt ezt beismerni. Mármint, hogy ez a jövőm. Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy itt leszek jövőre. Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy ilyen helyre kerülök. Nagy álmaim voltak. De azok az álmok dugába dőltek. Akkor és ott megfogadtam, hogy nem álmodok többet. Egyszerűbb álmok nélkül élni. Kevésbé fájdalmas. Ezért mondtam ezt. Ez a volt legkézenfekvőbb válasz. Minden álomtól mentes. S talán emiatt is lepődtem meg annyira, mikor Mizuki arcán egyfajta csalódottságot láttam. Mintha meghalt volna az anyja, és a neki szánt örökséget egy állatmenhely kapta volna meg. Eddig még sose láttam ennyire csalódottnak. Ami a legfurcsább, hogy amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el. S újra az a fancsali vigyor terült szét az arcán.

- Mélységesen csalódtam bennetek. Mindannyitokban. Miért dolgoztok itt, ha nem akartok, vele semmit se elérni? - Mindenkit meglepett, hogy milyen hévvel kezdte mondani a magáét. - El nem tudjátok képzelni mekkora lehetőséget hagytatok most ki. – ekkor elindult felém, kezébe egy mappával.

– Maga az igazgató kért meg engem, hogy válasszak ki egy szerintem alkalmas személyt, aki egy igen fontos vendégünkre fog vigyázni az elkövetkezendő egy évben. Neki nem is lesz más feladata, mint ennek az ügyfélnek a programját megtervezni, és elkísérni oda. Ezért tettem fel most ezt a kérdést. Én nem Li Sa-t javasoltam volna, de mivel egyedül ő fog még itt dolgozni jövőre, ezért muszáj lesz őt ajánlanom.

Teljesen ledöbbentett. Egy egész éves munka? Miért akarna bárki egy egész évig egy hotelban lakni? Ha egy évre Japánba költözöl, akkor nem egy 5 csillagos szállodában fogsz lakni. Ki lehet ez? Csak nem az angol királynő? De ő mit akar itt egy évig?

A többiek is le voltak sokkolva. Hina, aki minden bizonnyal csak viccelt azzal a kínai úttal, pár pillanatig meg se tudott szólalni. Emiatt csak kis fáziskéséssel kezdett el veszekedni Mizukival.

- De hát nem javasolhatod őt! Még csak időben se tud érkezni. És te is jól tudod, hogy csak vicceltem azzal az úttal. Mégis, hogyan jutnék ki Kínába? Hokaidora sem jutok el soha, nemhogy Kínába. – Nem lepett meg, hogy először engem támadott. Ilyen helyzetben én is magamat támadtam volna. Teljesen alkalmatlan voltam egy ilyen hosszú távú feladatra.

- Már döntöttem. Ez nem vita tárgya. Elégé egyértelművé vált, hogy közületek egyedül Li Sa felel meg a követelményeknek – teljesen nyugodtan és tárgyilagosan mondta ezeket a szavakat. A hideg kirázott tőle. – Li Sa, kérlek add át a Brown családot Hinának. Mostantól ezt a családot is rád bízom – fordult felé. – Te meg gyere velem. Bemutatlak az ügyfelünknek – azzal felállt és otthagyott minket. Hina döbbenten állt ott egy darabig, aztán idegesen kivette a kezemből a felé nyújtott mappát, és ő is otthagyott egy szó nélkül. Nem volt mit tennem, Mizuki után szaladtam.

- Nagyon örülök, hogy így gondolod, de szerintem se én vagyok az embered. Hina vagy Atoru sokkal jobban ki tud jönni az üzletemberekkel, mint én. Ráadásul még csak egy fél éve dolgozom itt – megpróbáltam észhez téríteni. Nem azt mondom, hogy nem örültem annak, hogy engem választott, csak hát ez tényleg fura döntés volt a részéről.

- Nehogy azt hidd, azért választottalak, mert szerintem annyira megfelelsz erre a munkára. Azért választottalak téged, mert mi lett volna, ha Hinát választom, s aztán valamilyen ok miatt tényleg elutazik Kínába. A többiekkel ugyan ez a helyzet. Ha választhatnának, egyikük se maradna itt. Ez most elégé nyilvánvalóvá vált. Kivéve téged. Emiatt választottalak. Nekem most egy olyan emberre van szükségem, aki nem ábrándozik arról, hogy pár hónapon belül itt hagyja ezt a munkahelyet - ezt mind tárgyilagosan, minden érzelem nélkül mondta. Tényleg semmi hátsó szándéka nem volt ezzel a helyzettel. Sőt egészen logikusan hangzott, amit mondott. – És még valami, szó sincs semmilyen üzletemberről.

Kiszálltunk a liftből. A negyedik emeleten voltunk. Ezt az emeletet, egyedül a SZPTK szolgáltatást igénylő vendégeinknek volt fenntartva. Sose volt tele. Most is ahogy, elhaladtunk a szobák mellett, egyedül a 10-esből és a 2-esből szivárgott ki némi hangfoszlány.

- De hát, ha nem üzletember, akkor miért maradna egy egész évig Japánban? – tettem fel végül a szerintem teljesen logikus kérdést, viszont Mizuki olyan szánalommal nézett rám, mintha valami irtózatosan nagy hülyeséget mondtam volna.

- Mert, csak üzletemberek maradhatnak Japánban egy évig ugye? Na, megérkeztünk ez az ő szobája. Állt meg végül a 15-ös számú szoba előtt. – Kérlek viselkedj a munkahelyünkhöz méltóan. – Fordult még egyszer vissza, aztán benyitott a szobába. Mintha, annyira borzalmasan viselkedtem volna. Nem én kaptam síró görcsöt az irodában alig egy hónapja, csak mert nálunk vendégeskedett Madonna, és nem igényelte a szolgáltatásunkat. Mély levegőt vettem és próbáltam elfojtani a kaján vigyoromat az emlék hatására. S miután ezt megtettem, beléptem a szobába.

 to be continued...

Na hát mit gondoltok? Van esély arra, hogy olvasnátok tovább? Mi tetszett és mi nem? Szerintetek, hogy fognak alakulni a dolgok? Minden véleményre kíváncsi vagyok. A rosszakra is és a jókra is. Még az egy szavasakra is:) 

pippa

Prológus

2011. március 13.

The New York Times gyors hírek:

„Katasztrófa rázta meg Japán életét

Március 11.-én háromnegyed háromkor, a Richter skála szerinti 9-es erősségű földrengés rázta meg Honshu sziget észak-keleti részét. A földmozgást követően szökőár pusztított végig ezen a sziget részen. A víz autókat, épületeket sodort el. Tokióban pánik tört ki, az emberek az utcákra menekültek, több millió lakásban nincs áram, leállt a metróközlekedés. Eddigi adataink alapján több százan tűntek el. Az áldozatok számáról még nincs információnk….”

2011. március 22.

The Japan Times

„Öngyilkosságot követett el a Kim Hotel üzlet lánc elnöke

Alig egy héttel a szörnyű katasztrófa után, egy újabb borzalmas esemény rázta meg Japán és Korea üzleti világát. A Kim Hotel elnöke Kim Min Su tegnap éjszaka öngyilkosságot követett el, a Kim Hotel Tokiói épületében. A tragédia háttere eddig még tisztázatlanok, a rendőrség csak annyit árult el lapunknak, hogy az elnök minden bizonnyal öngyilkos lett. A férfi idősebbik gyermeke eddig külföldön tartózkodott, de a temetésre hazatért….”

2011. április 8.

The Japan Times

„….A Kim Hotel-t a volt elnök öccse Kim In Ho örökölte meg. Az új elnök így nyilatkozott lapunknak:

„Borzasztó, amit a bátyám tett, borzasztó és elrettentő. S az még elrettentőbb, hogy a saját gyermekeire egy fityinget nem hagyott. De talpra fogunk állni valahogy ebből a tragédiából. A gyerekek erősek, s mi segíteni fogunk nekik.”

A volt elnök lánya nem volt hajlandó lapunknak nyilatkozni, apja haláláról.”

2012. június 02.

Daily Mail

„Ed Sheeran: jótékonysági utazás vagy önkéntes száműzetés?

A tegnap tartott sajtótájékoztatón jelentette be Ed Sheeran menedzsere, hogy Ed egy évre Japánba utazik, hogy az ott fenn álló helyreállítási munkálatokban segédkezzen a maga módján. Minden jel szerint ez idő alatt, Tokióban fog megszállni. Pontosan, hogy mégis mivel szeretne segíteni a rászorulókon, nem árulták el. Viszont ez a bejelentés, felvet egy igen ésszerű kérdést. Vajon a rajongói kibírják ezt az egy évet? Vagy mire vége az egyéves száműzetésének, mindenki elfelejti ezt az ifjonc tehetséget….” 

Minden véleményt szívesen fogadok:D 

Pippa

Kezdet

Kedves (leendő) olvasóim.
Ebbe a történetbe azért kezdtem bele, mert kiakartam próbálni magam íróként. És hát, hogy mi lesz ennek a vége? Nem tudom. De minden tőlem telhetőt megfogok tenni, hogy minél több igényt kielégítsek, s én is jól szórakozzak. (Aztán lehet, hogy egyedül én fogok jól szórakozni, és mindenki más szenvedni fog:D)
Na szóval, remélem tetszeni fog a történet. Nem akarok leírást adni róla, az nem lenne az én stílusom, viszont a prológus kész van. Szóval tudok egy prológussal szolgálni. (Amúgy ne ijedjetek meg, nem újságcikkekből fog állni a történet, csak gondoltam, így egyszerű felvezetnem a múltban történteket, s elindítanom a sztorit)

Pippa